A megbocsátás és az elfogadás különböző és azonos természetéről

● A megbocsátás és

az elfogadás

különböző és

azonos természetéről

Amikor elfogadunk dolgokat, nem feltétlenül bocsátjuk is meg azokat, vagy ha megbocsátunk, nem feltétlenül fogadunk el dolgokat. Persze létezik olyan is, hogy valaki képes megbocsátani és elfogadni is valamit, de még inkább létezik az, hogy a kettőt összetéveszti egymással. Mi is a különbség a kettő között?

Megbocsátani végső soron annyit jelent, mint megérteni valakinek a tettét és ezért elnézőnek lenni vele szemben. Az elfogadás azt jelenti, hogy elfogadjuk a tettet, mint viselkedést, elfogadjuk azt, hogy megtörtént, de ez nem egyenlő azzal, hogy egyet is értünk vele.

A tettekkel való egyetértést gyakran összetévesztjük a megbocsátással. Sok esetben azt láthatjuk, hogy amikor valaki a megbocsátásunkat várja, azt szeretné tőlünk, hogy elfogadjuk azt, ahogyan ő igazolja a tettét. Szeretné mentesíteni magát tettének súlya és felelőssége alól, ezért magyarázatokat keres rá, és megbocsátásunk megnyilvánulásaként azt várja, hogy magyarázatát megértsük és elfogadjuk mentségként.

Azonban a valódi megbocsátáshoz nem kell egyetértenünk mások tetteivel, csupán tekintetbe kell vennünk esendőségüket, azt, hogy nem tévedhetetlenek, és hogy hozzánk hasonlóan hibákat követnek el, mert ilyen az emberi természet. Amikor valaki hibát követ el, amellett, hogy netán szembesítjük ezzel, nem helytálló gondolat, hogy ezért büntetnünk is kéne.

Amennyiben azt szeretnénk, hogy az illető tanuljon hibájából és azt kijavítsa, sokkal energia teljesebb eszköz a könyörület, mint a megtorlás. Az ember a könyörület hatására megnyílik afelé, hogy belássa hibáit, mivel érzi, hogy annak ellenére, hogy nem tévedhetetlen, mégis elfogadják és szeretik, tehát hibái ellenére sem taszítják el. Ez erőt ad neki és így hajlandó válik megnyílni a szükséges változások végrehajtásának irányába is.

Ellenben a bűntető jellegű reakciók bezárják a másik felet, általuk a velünk szemben álló fél sértettséget érez és saját hiábavalóságát éli át. Két fontos szempont merül fel tehát:

Egyrészt, ha valaki hibázik, vagy megsért bennünket, fontos odafigyelnünk arra, hogy ne ítéljük el, mivel mi is követünk el hibákat, ebből adódóan nincs igazán jogalapunk megítélni mások tetteit. Másrészt azonban, ha már mindenképpen szükségét érezzük annak, hogy felhívjuk a másik fél figyelmét arra, hogy hibát követett el, minden eszközzel éreztetnünk kell vele, hogy nem személyiségét utasítjuk el, hanem pusztán tettével nem értünk egyet. Amennyiben erre nem vagyunk képesek, ne ítélkezzünk!

–––––