A kapcsolatokban való elkerülhetetlen fejlődésről

● A kapcsolatokban való 

elkerülhetetlen fejlődésről

Vannak emberek, akiket „egymásnak teremtettek”, de egy kapcsolatban mindig fejlődnie kell valamelyik félnek. Addig a másik türelmesen vár és segít neki. Amikor valaki nem várja meg, hogy a másik fejlődhessen, kilép egy kapcsolatból azért, hogy egy másik emberrel végigjárja ugyanazt. Butaság itt sorsról beszélni, mert a körülöttünk lévő szituációkat egyéniségünk befolyásával, annak sajátosságai révén, mi alakítjuk.

Más kérdés, hogy a sors esetleg helyzeteket teremt. A sors lehetőséget adhat mással kijavítani egy hibát, azonban az emberek a problémamegoldást összetévesztik a párkapcsolattal. Vannak emberek, akiket egymásnak teremtettek, de néha külső segítségre van szükségük a problémáik megoldásához, nem arra, hogy mással próbálkozzanak. Az ide-oda ugrálás nem sors, hanem kísérletezés. Amikor valaki elmegy valaki máshoz, kilép egy kapcsolatból, jelzi, hogy mire van szüksége, de a jelzéseket általában nem kell túlreagálni. Nem többek, mint jelzések, melyek megmutatják a kapcsolat problémáinak kulcsát.

A problémáinkat csak az tudja megoldani, aki okozta, amennyiben nem egy jellegzetes kapcsolati hibáról vagy az abszolút összeférhetetlenségről van szó. Feldolgozni valamit, annyit jelent, mint odaállni az elé, akivel konfliktusban állunk és kifejezni az érzéseinket neki. 

Az viszont tény, hogy helyzetek eljuthatnak odáig, hogy egy kapcsolaton már semmi sem segít. Ilyenkor általában arról van szó, hogy két ember csupán egy ideálképet látott egymásban, azonban annak lebomlásával fény derülhet az összeférhetetlenségre.

Az ideálok gyártásával azonban vigyáznia kell az embernek, mert előfordulhat, hogy mire a sok ideálképen alapuló kapcsolat után eljut egy olyan személyhez, aki nem csupán egy rávetített kép ideiglenes hordozója, hanem ténylegesen rendelkezik az ideál tulajdonságaival, az ideálgyártó korábbi negatív tapasztalatai alapján már nem hisz az ideálokban és lerombolja önmaga szemében az ideális személy létező tulajdonságait.

Nincsen tökéletes ember és tisztán, hiányosságok nélkül létező ideál. Az embernek arra kell alapoznia választásait, hogy realisztikusan a másik ember megismerésére törekedjen és mérlegelni tudjon, mennyire tud a másikkal együttműködni. Az ideális társ jó együttműködő partner és nem az ájulás széléig sodró szerelem tárgya. Persze a kettő nem zárja ki egymást. Az igazán „szerencsés” választás mindkettőt magában hordozhatja.

–––––