A szeretet céljáról és a végtelenség céltalan egyensúlyáról




● A szeretet céljáról
és a végtelenség
céltalan egyensúlyáról

Ha létezik egy végtelen egyensúly, akkor van-e célja a szeretet létezésének? Hiszen ami vég nélküli, az nem szolgálhat egy végcélt. Ezek alapján tehát a szeretet vagy végtelen és nincs célja, vagy éppenséggel van célja, de ez esetben véges. Amennyiben viszont nincsen célja, vajon miért akarunk tárgyat keresni számára, tehát célt találni neki, mely cél az előzőekből következően a múlandóságot vonja maga után? Vajon ragaszkodunk-e a múlandóság melankóliájához, vagy éppen csak nem tudunk mit kezdeni a szeretettel?


–––––

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)
„Amikor ezt a kötetet olvastam, néha úgy éreztem magam, mintha egy folyó partján az én Bódhifám alatt ülnék. Mondhatni ez a könyv lett az én mobil-Bódhifám.
A szerző szavait olvasva az életről, szeretetről, szerelemről, elválásról, szinte önkéntelenül merültem el gondolataimban.
Teljes szívvel ajánlom mindazoknak, akik szeretnek kicsit kilépni az őket körülvevő forgatagból és időt szentelni mindazoknak a mindennapi és nem mindennapi fogalmaknak, melyek körül- és átjárnak minket.”

Szentesi Dóra

„Konvencióktól eltérő megközelítési módja felébreszti az olvasót, valamint sajátos betekintést enged az élet fontosabb területeibe. Megérint, mert ábrázolásmódja informatív, de ugyanakkor megfogalmazása olvasmányos. E kötet ezek kombinációjával késztet a továbbolvasásra, valamint a szerző által leírt gondolatokkal való foglalkozásra.”


„Márai füveskönyvének szelleme és egy Nirvána határain lebegő buddhista bölcs szófoszlányainak lejegyzése ez a könyv. Egyik pillanatban a naiv evidencia, a közismert elméletek jól kitaposott ösvényein haladunk, másik pillanatban néhány mondat erejével letérít minket a megszokott ösvényről a Szerző. De nem hagy magunkra: ilyenkor mondja ki a legszebb tanításait. Tulajdonképpen csak úgy térhetünk le a járt útról, ha felvállaljuk, hogy (először) mások nyomaiba lépünk. Aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy már a magunk útját járjuk, s a mi bódhifánk alá értünk.”

Antal József