Azokról a titkokról, melyeket nem osztunk meg teljes mértékben senkivel

● Azokról a titkokról,

melyeket nem osztunk meg

teljes mértékben senkivel

Szeretjük a titkolózást. Szeretjük, ha mivoltunkat a titokzatosság burka izgalmassá varázsolja. Sokszor csak elhitetjük, hogy vannak titkaink, hogy érdekesebbnek tűnjük és így értékesebbnek érezzük magunkat a környezetünkből kiváltott reakciókból táplálkozva.

Azonban a titkolózásnak van egy másik aspektusa is, mely megszégyenülésünk elkerülésére irányul. Amikor azt érezzük, hogy egyéniségünk sajátosságai miatt, vagy éppen korábbi, általunk is szégyellt tetteink miatt nem fognak minket elfogadni, nem mondunk el bizonyos dolgokat a környezetünknek, annak érdekében, hogy megfeleljünk egy képnek, amit rólunk alkottak, vagy melyet mi alkottunk arról, hogy mások milyen ideált látnak bennünk.

Ez egyfajta védekezési mechanizmus, csak az a baj vele, hogy éppen így fordítjuk magunk ellen a titkainkat. Ezek a titkok nap-mint nap mardosnak belülről és az újabb szituációkban ismét és ismét emlékezetünkbe idéződnek, nem tudunk tőlük szabadulni, így lassacskán felemésztenek és az önmagunk védelmére szolgáló titkolózási stratégiánk végül önpusztító stratégiává válik.

Persze az ember titkolózhat azért is, hogy megtartson magának önmagából egy olyan részt, ami csak az övé, amit nem érinthet meg senki sem, ezzel védekezve az ellen, hogy mindent kiadjon magából a külvilág számára, félve a kockázattól, hogy teljesen elveszíti magát. Ilyenkor az ember megtartja azokat az emlékeket, érzéseket, gondolatokat, melyek táplálják belülről, melyek részévé váltak. Ez esetben azonban előfordulhat, hogy az illető őszintétlenné válik környezetével szemben, sőt akár magával szemben is.

Ennek okán, összefoglalva, a legegyszerűbb dolog, ha mindent elmondunk, és a másikra bízzuk, hogy elfogad-e így minket. A többi már nem rajtunk múlik. Egy adott dologra kapott negatív reakciótól nem szabad megijedni, vagy elkedvetlenedni. Hiszen lehet (sőt sok esetben biztos), hogy az nem kifejezetten személyünknek szól, vagy éppen csak egy hirtelen adott, sokkos reakció, ami később letisztul.

Mindig figyelembe kell vennünk a befogadó személyiségét. Van úgy, hogy valamit közölni éppenséggel nincs itt a megfelelő idő és a hely sem alkalmas. Nem várhatunk mindenkitől egyazon időben kiözel azonos visszajelzéseket. Személyiségünk és környezetünk interakciói tanulási és tanítási folyamatok, a tanulásban pedig mindig türelmesnek kell lennünk. Azonban, amennyiben azt látjuk, hogy a másik fél reakciója többszöri próbálkozásra sem változik, nincs más választásunk, mint tovább állni. Nem minden rajtunk múlik, és nem kell mindig mindent megoldanunk, van, hogy a dolgokat jobb parkoló pályára helyezni, míg be nem érik egy olyan szituáció, amikor a hely és az idő megfelelő lesz. Bizonyos esetekben ez sosem jön el, de az élet nem is erről szól.

–––––