A személyes pokolról



● A személyes pokolról

Mindenkiben létezik egy személyes pokol. Ezt emlékek, élmények, megtapasztalások alkotják. Összetevői olyan érzés- és élménytöredékek, melyek nem kerültek a feldolgozottság kategóriájába.
Amikor az ember teljesen kiéli ezt a „démonikus” természetet, nem marad más utána csak a nyugalom és a tisztaság. Ehhez úgymond el kell pusztítani magunkat, meg kell kérdőjeleznünk, hogy mi a valóság, szembe kell néznünk a lelki fájdalommal, ami a testi tűrőképességünk határát súrolja, órákon át önkéntelenül kell sírnunk… Erre kérve vagy kéretlenül lehetőséget adnak az életünk során fellépő krízisek. Melyből akad innovatív és destruktív jellegű is. Az innovatív kríziseket nekünk, személyesen van lehetőségünk előidézni, azáltal, hogy szembesítjük magunkat olyan kérdésekkel, melyektől félünk. Melyek ránk vonatkoznak, személyiségünkből fakadnak, de idáig megpróbáltuk őket tudatalattink legmélyebb zugaiba elrejteni. A destruktív jellegű kríziseket úgymond „az élet hozza”. De ez csak akkor következik be, ha mi önmagunkat nem szembesítjük saját félelmeinkkel.
Amikor túljutunk egy krízisen, a szellem kiürül, lesöpri magáról szennyeződéseit és felragyog az idáig látensen vegetáló lélek, eredeti fényében. Ebben a helyzetben nem marad más, csak a végtelen nyugalom, a közöny a világ dolgai iránt. Ebben az állapotban múlt és jövő elveszíti  jelentőségét. Csak a végtelen türelem létezik és megszűnik minden kötődés a személyek, események, tárgyak iránt. Nem számít, hogy mit értünk el, hogy mink van, mi van még hátra, mert minden csupán egyetlen egybefüggő pillanat. Egy pillanat, ami valami nem eviláginak az anyagi manifesztációja. Idő, amit egy szándék hívott életre, momentum, mely itt a Földön ismeri a kezdetet és a véget, azonban eredeti természetében valójában végtelen.
Ha megérintjük ezt a pillanatot, maga a pillanat és saját önvalónk elveszítik személyességüket, és csupán egy állapottá válnak a kézzelfogható jelenségek helyett. Ez a lelkünk állapota. Ebben az állapotban már csak azért hajtunk végre tetteket, hogy játsszunk, hogy élvezzük a lét játékos könnyedségét.
Külső szemmel ilyenkor is átlagos személyeknek tűnünk, átlagos tettekkel, belül azonban nem cselekszünk, csak megmaradunk lélekben örökké fiatalnak, egyhelyben, mindig ugyanott, a tisztaságban.

–––––
„Amikor ezt a kötetet olvastam, néha úgy éreztem magam, mintha egy folyó partján az én Bódhifám alatt ülnék. Mondhatni ez a könyv lett az én mobil-Bódhifám.
A szerző szavait olvasva az életről, szeretetről, szerelemről, elválásról, szinte önkéntelenül merültem el gondolataimban.
Teljes szívvel ajánlom mindazoknak, akik szeretnek kicsit kilépni az őket körülvevő forgatagból és időt szentelni mindazoknak a mindennapi és nem mindennapi fogalmaknak, melyek körül- és átjárnak minket.”

Szentesi Dóra

„Konvencióktól eltérő megközelítési módja felébreszti az olvasót, valamint sajátos betekintést enged az élet fontosabb területeibe. Megérint, mert ábrázolásmódja informatív, de ugyanakkor megfogalmazása olvasmányos. E kötet ezek kombinációjával késztet a továbbolvasásra, valamint a szerző által leírt gondolatokkal való foglalkozásra.”


„Márai füveskönyvének szelleme és egy Nirvána határain lebegő buddhista bölcs szófoszlányainak lejegyzése ez a könyv. Egyik pillanatban a naiv evidencia, a közismert elméletek jól kitaposott ösvényein haladunk, másik pillanatban néhány mondat erejével letérít minket a megszokott ösvényről a Szerző. De nem hagy magunkra: ilyenkor mondja ki a legszebb tanításait. Tulajdonképpen csak úgy térhetünk le a járt útról, ha felvállaljuk, hogy (először) mások nyomaiba lépünk. Aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy már a magunk útját járjuk, s a mi bódhifánk alá értünk.”

Antal József